Sziasztok!
Befejeztem, igen, befejeztem a történetet, a blogot. Nem tudom tetszik e, de remélem igen :)
Most azzal a dologgal fordulnék felétek, hogy megnyitom az új blogomat!
Tárt karokkal vár mindenkit!
Ezt a történetet, már egy tapasztaltabb író foglalja mondatokba. Itt még az első részt egy 1. osztályos gyerek is meg tudta volna fogalmazni. De az már más lesz. Én is, a tudásom is, a fogalmazásom is fejlődött. Remélem tetszeni fog a tartalom, és a történet! :)
Nézzünk szembe a tényekkel. Apám és anyám halott, de fizikailag, nem csak lelkileg, mint én.
Dóri hagyta magát becsapni, és más irányította a gondolatait. Ádám, a fiú, kihasználta, tönkretette. A már 2 éve árvaházba került, 15 éves lányt kihasználtak. z eddig reménnyel teli, boldogságot sugárzó Dóri befordul, és nem lesz képes tükörbe nézni. Megutálja gimijét, a Szent Máriát, ahol a rendes képzést megkapja. Elhanyagolja magát, rajzolni, amit imádott, is alig tud már. Mihez kezdjen az a lány, akinek nem csak a szíve, hanem a lelke is összetört?
The End
17. fejezet - Utolsó rész
*Halihó! :)
Mint láthatjátok, ez az utolsó rész :( Készültem nektek egy búcsú beszéddel ;)
Hát, a blog, a történet, és ti is egy designel vészeltétek át a Viadalt. :)
Ezt ismét csak megköszönöm Leona Z. P.-nek! Nélküle még most is a legrosszabb stílussal olvasnátok. Kaptam biztató szavakat is chatben Nikitől, és azt még egyszer köszönöm. Ezt is még egyszer. :) És a rendszeres követőmnek is köszönetet mondok. Tudom, nem a legsikeresebb blog, nem a legsikeresebb történet, nem a legjobb író, de köszönöm annak a végig követett. Nem tudom, ti tudjátok e, de ez nagyon jó érzés egy írónak, ha támogatják:) Olvassátok hát el, hogyan nyert a 6. körzet a Viadalon! :)
A Kapitólium iránt érzett gyűlöletem egész idő alatt emésztett. (Rém)álmaimban a rossz pillanatokhoz Maggie halála is társult. Látom, ahogy a vér körülötte úszkál, úgy, mint az Ő élettelen teste.
A sírás minden napi már, kikészültem. Nem akarom folytatni. Tönkre tesznek, szétcseszik az életem. És ha nyerek - ami nem valószínű - az életem színtelen, kopár lesz. Egyedül Holly, Nick és anya tudja kiszínezni, az életemet, ami úgy tűnik egy színező, mert a Kapitólium összefirkálta.
A mai nap már napsütéssel, melegen telt, semmi nem történt. Tegnap 1 embert öltek meg, a 8. lányt. Rajtuk kívül 4 ember maradt életben.
A fán ülve a fejemet Adleynek döntöttem, és falatoztam a frissen szedett bogyókat.
- Figyelem, figyelem! - hallunk egy égből jövő hangot - A kedves - nagyon kedves - versenyzőket Lakomára invitálom! Hogy mi az a lakoma? Holnap hajnalba, mindenki jöjjön a bőségszaruhoz, ott ki lesznek téve táskák, a körzetek számaival, és benne lesz a neki legfontosabb dolog, ami kell! Egy körzetnek, egy táskája van! Boldog további Viadalt! - fejezi be.
- Lakoma? - teszem fel a legérdektelenebb kérdést.
- Az. - hosszú csend után, a fejemben okozott káosz miatt, vagy ki tudja, de döntést hozok.
- Menjünk.
- Mi? Megőrültél? Ki fognak nyírni!
Fejem elemelem vállától, hogy szemébe tudjak nézni - Nem érdekel Adley, nem érdekel! Ha meghalok, csak jobb lesz! Vége lesz! Vége lesz a szenvedésnek, a kínoknak amit itt át kell élnem! És ha nem, akkor is gazdagodunk.
- Lauren, te nem vagy normális. Rendben. - mondja, majd leugrik a fáról.
- Megyek vadászni, vigyázz a cuccokra!
- Oké.
Behunyom a szemem, már majdnem elalszok, mikor ágtörést, és lépéseket hallok. Aztán gyors lihegést, hangosat. Megjelenek alattam egy menekülő fiú, utána egy másik, aki üldözi. Dárdát tart a kezében, és egy nagy kést. Eldobja az utóbbit, és a fiú holtan a földre rogy.
DURR.
5.
Odasétál az üldöző, majd beteg mosollyal az arcán, kiveszi a halott fiúból a kést. Dárdájára támaszkodva körülnéz, és... Megpillant engem. Fut felém, majd felugrik a fára. Megragadom, a legnagyobb kést, és a dobócsillagom, majd mikor felér ugrok le. A fiú nem foglalkozik az ott tornyosuló üres, vagy teli táskákkal, utánam vetődik. Rosszul érkezik, így bokája, feltételezem, kibicsaklik, de fájó lábbal is fut, vagy biceg utánam. Lélekszakadva rohanok, majd megfordulok.
Nem futhatok örökké.
A dobócsillagot eldobom, de csak a kezét sebesíti meg, amiben a kést fogja. Bár nem öltem meg, megsebesítettem. Lihegve kihúzza sebéből az éles tárgyat, majd felém hajítja. Lebukok, hogy csak a fejemet védjem, és a dobócsillag elsuhan fölöttem. Éles káromkodás hagyja el a fiú száját. Eldobom a kést, majd rögtön felkapom a másik fegyverem. De azt már nem kellet volna, ugyanis a kés szíven szúrta a támadóm.
DURR.
Gyilkos vagyok.
Fejéből ömlik a vér, és a földön még erősen markolja dárdáját. Lihegve felállok, kihúzom a kést, és szaladok vissza.
Adley még nincs ott, de két perc múlva riadtan lohol felém.
- Dhörrenth, ésh, fhéltemh, the volthál - lihegett, majd gyorsuló lélegzete normális ütemet vett fel. - Megijedtem - sóhajtott. Felkapaszkodott a fára, és nyers nyúlhúst tartott elém.
Elvettem a felét, és jó ízűen falatoztam.
Nyami! Az íze olyan elfogadható volt, de a sok vér után jól esett leülni, és a barátommal falatozni húst.
Adley keltett, majd csipás szemeimet kinyitva, szöget ütött a fejembe. Lakoma!
Megtöröltem szememet, majd rekedt torkomat leöblítettem, és befaltam a bogyók negyedét.
Késsel, táskákkal elindulva, halkan osonva értünk el egy elfogatható bokorba.
Az asztalon 4 táska volt. 3, 6, 7, 11. Mi ketten vagyunk, miénk a 6-os.
A bőségszaru mögül kirontott egy lány, és felkapta a 11-es táskát.
Rossz ötlet volt.
Egy kés fúródott a fejébe.
DURR! 4.
A gyilkosa nevetve felvette táskáját, majd a sajátját is felkapva - 3 - rohant el.
Rosszul vagyok, mindjárt vége!
Ő vele viszont kézzel végeztek. Egy erős termetű fiú rávetette magát, és torkát szorítva véget vetett az életének.
DURR. 3.
Könny szökött a szemembe. Öröm, bánat, riadtság, meglepettség keveréke volt.
Mi, és Ő. Mi, és Ő maradt.
Adley megszorította a kezem, majd együtt hallgattuk a körbe, körbe sétáló tompa hangokat.
- Na mi van 6-osok?! Nem mertek előjönni? - tárta szét a kezét, majd az ég felé kiabált. Szőke koszos, kócos, rövid haja, volt azért olyan hosszú, hogy a kék szempárjába hulljon. Átizzadt fekete pólót viselt, gatyája meg még koszosabb volt. Izmos kezével egy nagy tőrt és dárdát markolt.
- Én ki megyek - suttogta Adley nekem.
- Ne!
- Ki megyek. Betűzzem le? K-I M-E-G-Y-E-K! - mondta, mér továbbra is halkan.
A bokorból kirontott, és próbálta leszúrni, a háttal álló fiút. Az ellenfele megfordult és kivédte az ütést.
Kiszaladtam én is, de kár volt még, mert egy vágást ejtett a karomnál.
Könnyek gyűltek a szemebe a fájdalomtól. A fiú megragadt nyakamnál fogva, és fojtogatni kezdett. Kezemmel eddig védekezni próbáltam, de jobbnak láttam támadni. Oldalba ütöttm, jó erősen, a fiút, majd sípcsonton rúgtam. Odakapott, és felordított. Adley rám figyelt eközben, majd egy mosolyt is elejtett felém. Ezt a fiú kihasználta majd ellökte a társam. Ráugrott, én eközben őt rángattam. Majd DURR! Adley kiejtette kezébből a fegyvert és élettelenül feküdt már. A néha, néhai könnyekből zokogás lett, de szembe kellett nézni magammal. Kikaptam a halott társam kezéből a tőrt, majd hirtelen felindulásból üvöltve támadtam le Adley gyilkosát. Rúgott, szúrt, ütött, de nem érdekelt. A fájdalom helyett kifejezhetetlen düht érzetem. A földre rántott fiú, és ismét fojtogatni kezdett.
Hányáshoz hasonlító hangokat adtam ki. Kezemet már alig tudtam mozgatni, de minden erőmet összeszedve előtapogattam az elejtett tőröm, majd hátulról leszúrtam a fiút. Halottan gurult le rólam, majd köhögtem, és levegőért kapkodtam. Sírtam, kettő dolog miatt is. Öröm, és bánat. Hogy Adley meghalt, és semmit sem tudtam mondani előtte. Bűntudatomon talán enyhít az, hogy megöltem gyilkosát. És végtelenül örültem, hogy vége. Azt nem tudom, hogy, hogy fogom elfelejteni az itt átélt szörnyűségeket, sőt, biztosan nem tudom majd elfelejteni, de vége. Sírásom közepette egy légpárnás szállt felém, és egy kötelet eresztettek le. Beraktam a lábam a hurokba, és erősen megmarkoltam. Áram volt a kötélben, így nem bírtam mozdulni.
Mikor felértem Kate szoros ölelése fogadott, és Reid elismerő tekintete. A sírást még mindig nem hagytam abba, de már felesleges volt, de nem bírtam. A kivetített tv-n a Viadal visszajátszását láttam. Szörnyű volt látni. Egy köpenyes alak lépett egy fecskendőt tartva kezében. Felé indult, én hátráltam. Sikerült beleszúrni a tűt a kezembe, és sötétség.
Egy fehér szobába ébredtem. Nem bírtam mozdulni, drótok álltak ki a testemből, valamilyen géphez tartozva. Magamra pillantottam. Eltűntek a sebek, és az azzal járó fájdalmakat sem éreztem.
Egy Avox lépett be a szobába.
- Vizet - préseltem ki a torkomból.
Kettő perc múlva bejött egy kancsóval, és egy pohárba töltött inni nekem. Megitatta, majd kiment.
Ahogy a hideg víz lefolyik a torkomon, ezek után... Valami isteni!
A vonattal mikor megérkeztünk a körzetbe hatalmas taps fogadott. A tömeg utat engedve a családomhoz rohantam. Felkaptam Hollyt, megöleltem Nicket, és a síró anyám nyakába borultam. A körzet összedobott egy utcabulit, ahol végre normális ételt ehettem!
Nem fogom elfelejteni az átélt szörnyűségeket, sem Adleyt. Nem fogom elfelejteni, hogy gyilkos vagyok. Nem. Nem fogok úgy élni, mint azelőtt, mielőtt nyertem. Nem. Nem lesz ugyanaz. Új hely, úgy tapasztalat, új érzések, új élet. Az új lakás csodás volt!
Talán jobb is, hogy így volt, és most nem kell sírban pihennem. Most az új szobám pihi - puhi ágyában pihenthetek.
Mint láthatjátok, ez az utolsó rész :( Készültem nektek egy búcsú beszéddel ;)
Hát, a blog, a történet, és ti is egy designel vészeltétek át a Viadalt. :)
Ezt ismét csak megköszönöm Leona Z. P.-nek! Nélküle még most is a legrosszabb stílussal olvasnátok. Kaptam biztató szavakat is chatben Nikitől, és azt még egyszer köszönöm. Ezt is még egyszer. :) És a rendszeres követőmnek is köszönetet mondok. Tudom, nem a legsikeresebb blog, nem a legsikeresebb történet, nem a legjobb író, de köszönöm annak a végig követett. Nem tudom, ti tudjátok e, de ez nagyon jó érzés egy írónak, ha támogatják:) Olvassátok hát el, hogyan nyert a 6. körzet a Viadalon! :)
A Kapitólium iránt érzett gyűlöletem egész idő alatt emésztett. (Rém)álmaimban a rossz pillanatokhoz Maggie halála is társult. Látom, ahogy a vér körülötte úszkál, úgy, mint az Ő élettelen teste.
A sírás minden napi már, kikészültem. Nem akarom folytatni. Tönkre tesznek, szétcseszik az életem. És ha nyerek - ami nem valószínű - az életem színtelen, kopár lesz. Egyedül Holly, Nick és anya tudja kiszínezni, az életemet, ami úgy tűnik egy színező, mert a Kapitólium összefirkálta.
A mai nap már napsütéssel, melegen telt, semmi nem történt. Tegnap 1 embert öltek meg, a 8. lányt. Rajtuk kívül 4 ember maradt életben.
A fán ülve a fejemet Adleynek döntöttem, és falatoztam a frissen szedett bogyókat.
- Figyelem, figyelem! - hallunk egy égből jövő hangot - A kedves - nagyon kedves - versenyzőket Lakomára invitálom! Hogy mi az a lakoma? Holnap hajnalba, mindenki jöjjön a bőségszaruhoz, ott ki lesznek téve táskák, a körzetek számaival, és benne lesz a neki legfontosabb dolog, ami kell! Egy körzetnek, egy táskája van! Boldog további Viadalt! - fejezi be.
- Lakoma? - teszem fel a legérdektelenebb kérdést.
- Az. - hosszú csend után, a fejemben okozott káosz miatt, vagy ki tudja, de döntést hozok.
- Menjünk.
- Mi? Megőrültél? Ki fognak nyírni!
Fejem elemelem vállától, hogy szemébe tudjak nézni - Nem érdekel Adley, nem érdekel! Ha meghalok, csak jobb lesz! Vége lesz! Vége lesz a szenvedésnek, a kínoknak amit itt át kell élnem! És ha nem, akkor is gazdagodunk.
- Lauren, te nem vagy normális. Rendben. - mondja, majd leugrik a fáról.
- Megyek vadászni, vigyázz a cuccokra!
- Oké.
Behunyom a szemem, már majdnem elalszok, mikor ágtörést, és lépéseket hallok. Aztán gyors lihegést, hangosat. Megjelenek alattam egy menekülő fiú, utána egy másik, aki üldözi. Dárdát tart a kezében, és egy nagy kést. Eldobja az utóbbit, és a fiú holtan a földre rogy.
DURR.
5.
Odasétál az üldöző, majd beteg mosollyal az arcán, kiveszi a halott fiúból a kést. Dárdájára támaszkodva körülnéz, és... Megpillant engem. Fut felém, majd felugrik a fára. Megragadom, a legnagyobb kést, és a dobócsillagom, majd mikor felér ugrok le. A fiú nem foglalkozik az ott tornyosuló üres, vagy teli táskákkal, utánam vetődik. Rosszul érkezik, így bokája, feltételezem, kibicsaklik, de fájó lábbal is fut, vagy biceg utánam. Lélekszakadva rohanok, majd megfordulok.
Nem futhatok örökké.
A dobócsillagot eldobom, de csak a kezét sebesíti meg, amiben a kést fogja. Bár nem öltem meg, megsebesítettem. Lihegve kihúzza sebéből az éles tárgyat, majd felém hajítja. Lebukok, hogy csak a fejemet védjem, és a dobócsillag elsuhan fölöttem. Éles káromkodás hagyja el a fiú száját. Eldobom a kést, majd rögtön felkapom a másik fegyverem. De azt már nem kellet volna, ugyanis a kés szíven szúrta a támadóm.
DURR.
Gyilkos vagyok.
Fejéből ömlik a vér, és a földön még erősen markolja dárdáját. Lihegve felállok, kihúzom a kést, és szaladok vissza.
Adley még nincs ott, de két perc múlva riadtan lohol felém.
- Dhörrenth, ésh, fhéltemh, the volthál - lihegett, majd gyorsuló lélegzete normális ütemet vett fel. - Megijedtem - sóhajtott. Felkapaszkodott a fára, és nyers nyúlhúst tartott elém.
Elvettem a felét, és jó ízűen falatoztam.
Nyami! Az íze olyan elfogadható volt, de a sok vér után jól esett leülni, és a barátommal falatozni húst.
Adley keltett, majd csipás szemeimet kinyitva, szöget ütött a fejembe. Lakoma!
Megtöröltem szememet, majd rekedt torkomat leöblítettem, és befaltam a bogyók negyedét.
Késsel, táskákkal elindulva, halkan osonva értünk el egy elfogatható bokorba.
Az asztalon 4 táska volt. 3, 6, 7, 11. Mi ketten vagyunk, miénk a 6-os.
A bőségszaru mögül kirontott egy lány, és felkapta a 11-es táskát.
Rossz ötlet volt.
Egy kés fúródott a fejébe.
DURR! 4.
A gyilkosa nevetve felvette táskáját, majd a sajátját is felkapva - 3 - rohant el.
Rosszul vagyok, mindjárt vége!
Ő vele viszont kézzel végeztek. Egy erős termetű fiú rávetette magát, és torkát szorítva véget vetett az életének.
DURR. 3.
Könny szökött a szemembe. Öröm, bánat, riadtság, meglepettség keveréke volt.
Mi, és Ő. Mi, és Ő maradt.
Adley megszorította a kezem, majd együtt hallgattuk a körbe, körbe sétáló tompa hangokat.
- Na mi van 6-osok?! Nem mertek előjönni? - tárta szét a kezét, majd az ég felé kiabált. Szőke koszos, kócos, rövid haja, volt azért olyan hosszú, hogy a kék szempárjába hulljon. Átizzadt fekete pólót viselt, gatyája meg még koszosabb volt. Izmos kezével egy nagy tőrt és dárdát markolt.
- Én ki megyek - suttogta Adley nekem.
- Ne!
- Ki megyek. Betűzzem le? K-I M-E-G-Y-E-K! - mondta, mér továbbra is halkan.
A bokorból kirontott, és próbálta leszúrni, a háttal álló fiút. Az ellenfele megfordult és kivédte az ütést.
Kiszaladtam én is, de kár volt még, mert egy vágást ejtett a karomnál.
Könnyek gyűltek a szemebe a fájdalomtól. A fiú megragadt nyakamnál fogva, és fojtogatni kezdett. Kezemmel eddig védekezni próbáltam, de jobbnak láttam támadni. Oldalba ütöttm, jó erősen, a fiút, majd sípcsonton rúgtam. Odakapott, és felordított. Adley rám figyelt eközben, majd egy mosolyt is elejtett felém. Ezt a fiú kihasználta majd ellökte a társam. Ráugrott, én eközben őt rángattam. Majd DURR! Adley kiejtette kezébből a fegyvert és élettelenül feküdt már. A néha, néhai könnyekből zokogás lett, de szembe kellett nézni magammal. Kikaptam a halott társam kezéből a tőrt, majd hirtelen felindulásból üvöltve támadtam le Adley gyilkosát. Rúgott, szúrt, ütött, de nem érdekelt. A fájdalom helyett kifejezhetetlen düht érzetem. A földre rántott fiú, és ismét fojtogatni kezdett.
Hányáshoz hasonlító hangokat adtam ki. Kezemet már alig tudtam mozgatni, de minden erőmet összeszedve előtapogattam az elejtett tőröm, majd hátulról leszúrtam a fiút. Halottan gurult le rólam, majd köhögtem, és levegőért kapkodtam. Sírtam, kettő dolog miatt is. Öröm, és bánat. Hogy Adley meghalt, és semmit sem tudtam mondani előtte. Bűntudatomon talán enyhít az, hogy megöltem gyilkosát. És végtelenül örültem, hogy vége. Azt nem tudom, hogy, hogy fogom elfelejteni az itt átélt szörnyűségeket, sőt, biztosan nem tudom majd elfelejteni, de vége. Sírásom közepette egy légpárnás szállt felém, és egy kötelet eresztettek le. Beraktam a lábam a hurokba, és erősen megmarkoltam. Áram volt a kötélben, így nem bírtam mozdulni.
Mikor felértem Kate szoros ölelése fogadott, és Reid elismerő tekintete. A sírást még mindig nem hagytam abba, de már felesleges volt, de nem bírtam. A kivetített tv-n a Viadal visszajátszását láttam. Szörnyű volt látni. Egy köpenyes alak lépett egy fecskendőt tartva kezében. Felé indult, én hátráltam. Sikerült beleszúrni a tűt a kezembe, és sötétség.
Egy fehér szobába ébredtem. Nem bírtam mozdulni, drótok álltak ki a testemből, valamilyen géphez tartozva. Magamra pillantottam. Eltűntek a sebek, és az azzal járó fájdalmakat sem éreztem.
Egy Avox lépett be a szobába.
- Vizet - préseltem ki a torkomból.
Kettő perc múlva bejött egy kancsóval, és egy pohárba töltött inni nekem. Megitatta, majd kiment.
Ahogy a hideg víz lefolyik a torkomon, ezek után... Valami isteni!
A vonattal mikor megérkeztünk a körzetbe hatalmas taps fogadott. A tömeg utat engedve a családomhoz rohantam. Felkaptam Hollyt, megöleltem Nicket, és a síró anyám nyakába borultam. A körzet összedobott egy utcabulit, ahol végre normális ételt ehettem!
Nem fogom elfelejteni az átélt szörnyűségeket, sem Adleyt. Nem fogom elfelejteni, hogy gyilkos vagyok. Nem. Nem fogok úgy élni, mint azelőtt, mielőtt nyertem. Nem. Nem lesz ugyanaz. Új hely, úgy tapasztalat, új érzések, új élet. Az új lakás csodás volt!
Talán jobb is, hogy így volt, és most nem kell sírban pihennem. Most az új szobám pihi - puhi ágyában pihenthetek.
Adley szemszöge: A Viadal előtt
Félelem járja át a testem, amint olvasok a Viadalról. A nővérem karjai ragadtak meg, majd maga elé húztak.
- Semmi baj Adley - simogatta meg a fejem - Mennyi esélyed van erre? - nevetett fel, nyugtató érzést sugározva - És más miatt már nem kell aggódnunk. Te 17- én már 24 éves vagyok.
A nővérem a húgom halála óta nagyon óv. Halálosan szeret. Mindig ott van ha kell, nyugtat, segít, még ha nem is kérem. Ezt ezernyi, meg ezernyi kinccsel se lehet megköszönni. És a legrosszabb, hogy még a polgármesteri jogokat is én kapom, nem Ő. Mivel Ő lány, én meg fiú. Szerintem, egy jobb ember érdemli ezt a családot.
Az iskolába elindulva megint láttam Laurent a főtéren. Barna göndör haja csodásan omlott vállára, és zöld szemei csak úgy villogtak a boldogságtól. Arca tiszta, jókedvű volt. Ruhája szépen, tisztán volt rajta. Egy kockás inget és rásimuló nadrágot viselt csizmájával. Bőr iskolatáskáját magához szorította, és Maryvel beszélgetett. Sétáltak mindketten a főtéren, a bódék mellett elhaladva. Nem, nem vagyok belé szerelmes, de mindig is kedveltem, még ha alig is beszéltünk. Olyan nyugtató, kellemes, megbízható volt. Különleges. Különlegesnek láttam.
A nagy "figyelés" közben nekiütköztem Jacknek. Nem volt a haverom, mindig piszkált, hogy igenis szerelmes vagyok Laurenbe. Hiába mondtam, hogy nem, nem tágított a döntése felől. Lehet, hogy tényleg tetszik Lauren, de magamnak se merem bevallani?
A hideg is kirázott. A legrosszabb gondolatok jutottak eszembe. Vele sorsolnak ki a Viadalon. Nem - röhögtem fel, hangosan - mégis mennyi az esély rá? - magamon nevettem, és a beteg gondolataimon, mindenki hallotta, de senki nem értette miért kuncogok.
A tanár kemény feleléssel kínzott minket, majd Ő is megemlítette a Viadalt. Tanultunk a Sötétség napjairól, amit átéltünk, de tök mindegy, ezt a tanár nagyon komolyan veszi. A gazdasági ügyekbe mentünk bele, a kopár mezőktől kezdve a háború miatt kihalt fajokig, és a mostani rossz helyzetünkről. Nem tudom, olyan nagy szegénység nincsen.
A piacon, a főtéren, a boltoknál is tele voltak a falak a Viadalról nyomtatott cikkektől. Mindenki erről beszélt. Ez a téma az egész napom megkeserítette.
Anya már főzte a vacsorát, mikor hazaértem, hiába volt 5 óra. A nővérem a szobájában kuksolt, és bújta a könyvét. Apu szokás szerint dolgozott.
- Kész a vacsora! - szólt fel nekünk anya.
Lebaktattam a falépcsőnkön, ami szokás szerint nyikorgott alattam.
A tányérokon egy kis saláta, krumplival és rizzsel, hússal, mellé lekvárral. Anya épp vizet töltött a poharunkba.
Szörnyű ilyenkor rágondolni, hogy valaki mennyire éhezik, én meg itt mindennap falom a húst. Ez ellen, hogy bűntudatom ne nagyon legyen, vacsora után a nővéremmel mindig kimegyünk és odaadjuk a szegényeknek a már nem kellő ételeket, és a száraz pékségben készült kenyeret, zsömlét és kiflit.
Ez a dolog ma sem maradt el. 34 szelet kenyér, 7 kifli, 8 zsömle, 2 l tej, egy kis húsmaradékkal bővült a szegények hasa.
Otthon a hideg idő miatt jól betakaróztam. Lehunytam a szemem, és vártam a szokásosan gyötrő rémálmokat.
A fiú csak megy, nem is törődve az őt gyilkoló pillantásokkal.
- Nézzétek már! Mi itt éhezünk, Ő meg tömi a belét, úgy, hogy már hízik is!
- Nincs kedved a hájadból adni egy kicsit nekünk is?
- Kérlek! Ha nem adsz egy kicsi kenyeret, éhen döglök! Jaj, várj, te a puccos polgármester fia vagy! Akkor ne adj, azt úgyis kihányom!
Könnyeit összes erejével kellett visszatartania, ha a méltóságát nem akarta elveszteni.
Ezeket már megszoktam. A jó életnek ára is van. Bűntudat. Kicsit jobb büntetés, mint az éhezés, de ez akkor is szörnyű. És ha még nem is mondják a szemembe, akkor is tudom, lelkükbe ott lebegnek a csúfoló mondataik.
- Semmi baj Adley - simogatta meg a fejem - Mennyi esélyed van erre? - nevetett fel, nyugtató érzést sugározva - És más miatt már nem kell aggódnunk. Te 17- én már 24 éves vagyok.
A nővérem a húgom halála óta nagyon óv. Halálosan szeret. Mindig ott van ha kell, nyugtat, segít, még ha nem is kérem. Ezt ezernyi, meg ezernyi kinccsel se lehet megköszönni. És a legrosszabb, hogy még a polgármesteri jogokat is én kapom, nem Ő. Mivel Ő lány, én meg fiú. Szerintem, egy jobb ember érdemli ezt a családot.
Az iskolába elindulva megint láttam Laurent a főtéren. Barna göndör haja csodásan omlott vállára, és zöld szemei csak úgy villogtak a boldogságtól. Arca tiszta, jókedvű volt. Ruhája szépen, tisztán volt rajta. Egy kockás inget és rásimuló nadrágot viselt csizmájával. Bőr iskolatáskáját magához szorította, és Maryvel beszélgetett. Sétáltak mindketten a főtéren, a bódék mellett elhaladva. Nem, nem vagyok belé szerelmes, de mindig is kedveltem, még ha alig is beszéltünk. Olyan nyugtató, kellemes, megbízható volt. Különleges. Különlegesnek láttam.
A nagy "figyelés" közben nekiütköztem Jacknek. Nem volt a haverom, mindig piszkált, hogy igenis szerelmes vagyok Laurenbe. Hiába mondtam, hogy nem, nem tágított a döntése felől. Lehet, hogy tényleg tetszik Lauren, de magamnak se merem bevallani?
A hideg is kirázott. A legrosszabb gondolatok jutottak eszembe. Vele sorsolnak ki a Viadalon. Nem - röhögtem fel, hangosan - mégis mennyi az esély rá? - magamon nevettem, és a beteg gondolataimon, mindenki hallotta, de senki nem értette miért kuncogok.
A tanár kemény feleléssel kínzott minket, majd Ő is megemlítette a Viadalt. Tanultunk a Sötétség napjairól, amit átéltünk, de tök mindegy, ezt a tanár nagyon komolyan veszi. A gazdasági ügyekbe mentünk bele, a kopár mezőktől kezdve a háború miatt kihalt fajokig, és a mostani rossz helyzetünkről. Nem tudom, olyan nagy szegénység nincsen.
A piacon, a főtéren, a boltoknál is tele voltak a falak a Viadalról nyomtatott cikkektől. Mindenki erről beszélt. Ez a téma az egész napom megkeserítette.
Anya már főzte a vacsorát, mikor hazaértem, hiába volt 5 óra. A nővérem a szobájában kuksolt, és bújta a könyvét. Apu szokás szerint dolgozott.
- Kész a vacsora! - szólt fel nekünk anya.
Lebaktattam a falépcsőnkön, ami szokás szerint nyikorgott alattam.
A tányérokon egy kis saláta, krumplival és rizzsel, hússal, mellé lekvárral. Anya épp vizet töltött a poharunkba.
Szörnyű ilyenkor rágondolni, hogy valaki mennyire éhezik, én meg itt mindennap falom a húst. Ez ellen, hogy bűntudatom ne nagyon legyen, vacsora után a nővéremmel mindig kimegyünk és odaadjuk a szegényeknek a már nem kellő ételeket, és a száraz pékségben készült kenyeret, zsömlét és kiflit.
Ez a dolog ma sem maradt el. 34 szelet kenyér, 7 kifli, 8 zsömle, 2 l tej, egy kis húsmaradékkal bővült a szegények hasa.
Otthon a hideg idő miatt jól betakaróztam. Lehunytam a szemem, és vártam a szokásosan gyötrő rémálmokat.
A fiú csak megy, nem is törődve az őt gyilkoló pillantásokkal.
- Nézzétek már! Mi itt éhezünk, Ő meg tömi a belét, úgy, hogy már hízik is!
- Nincs kedved a hájadból adni egy kicsit nekünk is?
- Kérlek! Ha nem adsz egy kicsi kenyeret, éhen döglök! Jaj, várj, te a puccos polgármester fia vagy! Akkor ne adj, azt úgyis kihányom!
Könnyeit összes erejével kellett visszatartania, ha a méltóságát nem akarta elveszteni.
Ezeket már megszoktam. A jó életnek ára is van. Bűntudat. Kicsit jobb büntetés, mint az éhezés, de ez akkor is szörnyű. És ha még nem is mondják a szemembe, akkor is tudom, lelkükbe ott lebegnek a csúfoló mondataik.
16. fejezet
*Hali hó! :) Megérkezett az új rész! :)
És mint gondolom hittétek, hogy ez az a rész, amit a spoilerben lehetett olvasni, így van. Csakhogy átírtam kicsit. Egy picit :)
És a biztató szavak miatt, amit chatben kaptam, lesz egy meglepi rész is amit következő bejegyzésben lesz található :)
A fejünket mind odakaptuk egy felettünk észlelhető reccsenés miatt. Egy fiú lépett át az egyik ágról, a másikra. Kócos vörös haja volt, ruháját átizzadta, koszos és szakadt volt. Remegett. Gondolom a kés lett volna egyetlen reménye, de ezt is sikerült elszúrni. Az élet néha igazságtalan, ezt azok is tapasztalták, akiket kisorsoltak a Viadalra.
A fiú, és mi sem mozdultunk, olyan csönd volt, hogy csak a madarak kellemes énekét, a bogarak zümmögését, és a leheletünket lehetett hallani.
És aztán, minden olyan gyors volt...
A fiú holtan esett le a fáról. Mind a támadó felé kaptuk a fejünket. Aztán, megtörtént.
Elvesztettük egyik szövetségesünk. William. A fiú testén egy dárda fúródott át. Maggie felkapta az íját, és lelőtte a gyilkost, aztán, mint minden normális ember, ha meghal a társa, könnyes szemmel szaladt a holtesthez. Még ha fájt is a lába.
3 dörrenést hallottunk. Rajtunk kívül 8. 9 ember fog elhalálozni a hetekben.
Maggie remegett, szőke göndör tincsei szemébe hullottak. Suttogott valamit a már életét vesztett társának, amit már biztos nem fog hallani.
Mögöttem Adley nyomottságot sugárzott, és rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet. Maggie megfordult, majd közölte, hogy mennünk kell, nem akarja ezt a helyet többet látni.
És mint gondolom hittétek, hogy ez az a rész, amit a spoilerben lehetett olvasni, így van. Csakhogy átírtam kicsit. Egy picit :)
És a biztató szavak miatt, amit chatben kaptam, lesz egy meglepi rész is amit következő bejegyzésben lesz található :)
A fejünket mind odakaptuk egy felettünk észlelhető reccsenés miatt. Egy fiú lépett át az egyik ágról, a másikra. Kócos vörös haja volt, ruháját átizzadta, koszos és szakadt volt. Remegett. Gondolom a kés lett volna egyetlen reménye, de ezt is sikerült elszúrni. Az élet néha igazságtalan, ezt azok is tapasztalták, akiket kisorsoltak a Viadalra.
A fiú, és mi sem mozdultunk, olyan csönd volt, hogy csak a madarak kellemes énekét, a bogarak zümmögését, és a leheletünket lehetett hallani.
És aztán, minden olyan gyors volt...
A fiú holtan esett le a fáról. Mind a támadó felé kaptuk a fejünket. Aztán, megtörtént.
Elvesztettük egyik szövetségesünk. William. A fiú testén egy dárda fúródott át. Maggie felkapta az íját, és lelőtte a gyilkost, aztán, mint minden normális ember, ha meghal a társa, könnyes szemmel szaladt a holtesthez. Még ha fájt is a lába.
3 dörrenést hallottunk. Rajtunk kívül 8. 9 ember fog elhalálozni a hetekben.
Maggie remegett, szőke göndör tincsei szemébe hullottak. Suttogott valamit a már életét vesztett társának, amit már biztos nem fog hallani.
Mögöttem Adley nyomottságot sugárzott, és rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet. Maggie megfordult, majd közölte, hogy mennünk kell, nem akarja ezt a helyet többet látni.
***
Az út nyomasztóan telt. Az időjárás - az irányított időjárás - jeges esőcseppeket szórt ránk, melyeknek hideg vize átáramlott a testemen. Lassan csurogtak le a cseppek az arcomon, néha, néha kitátottuk a szánkat, ha megszomjaztunk. Élelemből keveset tudhattunk magunkénak, a szalonnából fél zacskó, pár darab alma és fél maréknyi bogyóval kellett túlélnünk, amíg tudtunk. Vízből hiány nem volt, a patak mellett baktattunk és az eső is esett. Pontosan mostanig, ugyanis most szárasság tombol.
Alig fél óra múlva megálltunk egy erősebb, magasabb fánál, ugyanis alkonyodni kezdett. És az eső, megint csepegni kezdett. Aztán sűrűbben potyogtak a cseppek. Majd végül szakadni. A szomjunk miatt, megint kitátottuk szánkat.
A torkom összeszorult, majd égető érzés árasztotta el, és a többiekkel együtt köhögőrohamot kaptam. Kapart, szúró érzés volt. Mérgező az eső.
Hamar lefeküdtünk és Adley kezdett az őrködéssel.
***
Újra, és újra látom, amint a fiú széttépett darabjait rágcsálja a farkas. Majd újra, és újra átélem a gyors szívverésem érzését, hogy majd' kiugrik, a ziháló, idegbeteg tekintetű farkast, majd újra látom az engem megmentő légpárnást. És ha ezeknek a szörnyűségeknek vége van, akkor is a szemem előtt lebegnek a cafatkák a fiú testrészeiből, a farkas tekintete, az engem célba vett lány, Adley szorító érzése, mikor gyógynövényekkel segít, Maggie kétségbeesett arca, és William segítő kezei...
***
- WILLIAM! - sikoltok fel álmomból. Maggie ül előttem, térdeit magához húzta, és szomorú tekintettel bámul. Gondolom Ő is elhalálozott társán gondolkodik.
Én voltam az utolsó őr, így rögtön utánam is indulhattunk.
DURR, DURR!
Hangzik a távolból.
8. Összesen 8-an vagyunk. Nem kel sok, és vége. Vagy élettel, vagy halállal.
Az arcunkat vizes faágak karcolják, melyeket még mindig áztat az eső. A szél a hajammal játszik, olyankor játékosan belecsapja az arcomba. Kabátunk melegébe burkolózunk, és sétálunk, sétálunk.
Egész napos séta után, de megérte. Egy barlang!
Bemásztunk a szűk "ajtóján" és azt is eltakartuk. Néhány helyen beüt a gyenge napsugár, így látunk is. A földet zöld fű borítja. Kb. olyan 15 m lehet az átmérője, így rendesen el is férünk. Kintről mi is nehez vettük észre, mert lombok, növények takarják. Nem hiszem el, hogy még senki nincs itt!
Ám örömünk nem tartott sokáig. Tudhattuk volna! Ilyen békés helyet, csak úgy nem raknak az arénába! Egy ilyen tökéleteset, ahol még a táj is megfelelő ellátás t biztosít... A patak előttünk csordogál és lédús bogyók nőnek a közelben. Hogy lehettünk ilyen hülyék?!
Víz söpört végig a barlangon. Nekicsapott a falnak mindenkit aki itt volt. Minden erőmmel úsztam kifele, hogy levegőhöz jussak. A többiek ugyanígy tettek. Aztán még egy lökés. Maggie tiszta erőből nekicsapódik a barlang oldalához. Vér úszik a vízben körülötte, majd teljesen elengedve magát lebeg a felszínen. Meghalt. Könny gyűlik össze a szememben. A víz miatt nem látszik. A társammal figyeljük a hullát, aztán az ágyú zavar meg minket. 7. Heten maradtunk.
Adley meglök, hogy ússzunk ki, legalább mi ne fulladjunk meg. Mivel nem volt több lökés kijutottunk a barlangból, majd levegő kapkodása után kitörtek belőlem a könnyek. 2 nap. 2 rohadt nap alatt vesztettünk el 2 embert. ROHADJON MEG A KAPITÓLIUM!
15. fejezet
A fán ülve őrség közben a tájat matattam. Örökzöldek és makkfák borították be a környéket. A földet levéltenger takarja. Az eső még mindig zuhog, de szerencsére, a felettünk lévő ágak leveleikkel valamennyire megvédnek minket. Kapar a torkom és fáj a fülem. Iszonyatos érzés, bárcsak lenne gyógyszerem! De persze, gondolom nincs mindenre pénz, a már begyógyult döfésemre is biztos elég sokat kellett fizetni.
- Lana, és jövök - piszkál meg hátulról Maggie. Megkönnyebbül dőlök le, és próbálom felejteni a sok fájdalmat, melyet magamnak köszönhetek. Kabátom begombolom, felhúzom a hálózsákot, és a lánytól átvett kötéllel odarögzítem magam a fához.
Dörrenésre ébredek. Jó tompa volt, tehát nem a közelben lehetett a halálügy.
- Már csak 15, rajtunk kívül 11 ember... Már csak 11... - gondolom félálomba.
Adley (ezt amúgy még sosem írtam oda, de Edlí-nek kell ejteni :D) ébreszt gyötrő rémálmaimból.
Kioldom a kötelet, amit a derekam köré tekertem, és óvatosan lemászok a cuccokhoz és a többiekhez.
- Mennyi kajánk maradt? - kérdezi William.
- 1 zacskó szárított szalonna és 2 db alma, egy kevés bogyó és a vizünk.
- Adj a szalonnából! Éhen halok! - nyúlok érte. Kérésemre tartunk egy "bőséges" reggelit, majd folytatjuk utunkat. Illetve folytatnánk, mivelhogy Maggie bokája kiment. Így hát maradtunk a fánál.
Szegény lány leült a törzsébe, és egy pár korty vizet öntött kificamodott lábára.
Egy kis ejtőernyős csomag repült oda hozzánk.
Szaladtam oda, reméltem étel vagy víz. Reméltem Reid megáldott.
De itt is csalódás ért minket.
- Okosan! J. - olvastam fel motyogva. A csomagban egy hatalmas kés volt. Csoda, hogy erre összegyűlt a pénz!
- Hogy hívják a mentorotokat? - kérdeztem, mert hogyha mi kaptuk volna, akkor egy R. lett volna ott.
- Camilla - mondta kötél csomózás közben William.
- Akkor ez kié? - riadtam meg.
- Nem a tiétek? - eszmél fel végre Maggie.
- A mi mentorunk Reid! - váltott színt Adley arca.
Ez a rész direkt lett ilyen rövid, problémák miatt nem tudtam megoldani, hogy hosszabb legyen, nem magyarázkodni akarok, tényleg így van.
Adley (ezt amúgy még sosem írtam oda, de Edlí-nek kell ejteni :D) ébreszt gyötrő rémálmaimból.
Kioldom a kötelet, amit a derekam köré tekertem, és óvatosan lemászok a cuccokhoz és a többiekhez.
- Mennyi kajánk maradt? - kérdezi William.
- 1 zacskó szárított szalonna és 2 db alma, egy kevés bogyó és a vizünk.
- Adj a szalonnából! Éhen halok! - nyúlok érte. Kérésemre tartunk egy "bőséges" reggelit, majd folytatjuk utunkat. Illetve folytatnánk, mivelhogy Maggie bokája kiment. Így hát maradtunk a fánál.
Szegény lány leült a törzsébe, és egy pár korty vizet öntött kificamodott lábára.
Egy kis ejtőernyős csomag repült oda hozzánk.
Szaladtam oda, reméltem étel vagy víz. Reméltem Reid megáldott.
De itt is csalódás ért minket.
- Okosan! J. - olvastam fel motyogva. A csomagban egy hatalmas kés volt. Csoda, hogy erre összegyűlt a pénz!
- Hogy hívják a mentorotokat? - kérdeztem, mert hogyha mi kaptuk volna, akkor egy R. lett volna ott.
- Camilla - mondta kötél csomózás közben William.
- Akkor ez kié? - riadtam meg.
- Nem a tiétek? - eszmél fel végre Maggie.
- A mi mentorunk Reid! - váltott színt Adley arca.
Ez a rész direkt lett ilyen rövid, problémák miatt nem tudtam megoldani, hogy hosszabb legyen, nem magyarázkodni akarok, tényleg így van.
14. fejezet
Sziasztok!
Erdei suliba voltam,
ezért mindenkinek elérhetetlen
maradtam neten keresztül :(
De meghoztam az új részt, és azóta az írásom is fejlesztettem! :)
A hideg víz mérhetetlenül jól esett, egészen még be nem fejeztem. A torkom hirtelenjében összeszorult és égető fájdalommal töltött el. Csak most vettem észre, hogy náthás lettem. Nem is csoda, elég hideg van az Arénában. A köhögőroham sem marad el, rögtön utána jött, a hideg hatására.
Inkább ráültem a takaróra, ne legyen rosszabb.
- Te is megfáztál? - ráncolja a homlokát Adley, de inkább *költői kérdésnek szánta.
William és társa épp akkor toppant elénk a hallal, amit fogtak.
- Megsütjük? - kérdezem.
- Inkább ne, lehet meglátják a füstöt.-
- Igaz, akkor nyersen együk - ismeretem el.
A hal nagyon finom volt, főleg, hogy egy napja nem ettünk, mert tartalékosodni kellett. A bogyó, amit Maggie szedett mellé, pedig rátett egy finomságos lapáttal.
- Kérsz vizet? - tolta elém a palackom a társam.
- Hideg?
- Igen - válaszolta, de én vissza is toltam rögtön. Félek, ha rosszabb lesz, akkor majd ha el kell bújnom rám tér a köhögőroham.
A köhögéstől nem bírtam aludni, próbáltam magamban tartani. Így hát felkeltem, és szó nélkül elsétáltam mentát keresni
Kisebb sikerrel találtam párat, és indultam is vissza, de lépteket hallottam. Ez nem emberé volt, hanem egy négylábú állaté. Sikítás, és DURR! Valakit megölt, de nem is olyan messze, kb. a sövény mögött.
Átdugtam a fejem, de már rossz ötletnek találtam. Egy farkas állt ott mellette egy fiú maradványai. Cafatokra tépték.
Az állat észrevett, de megszólalt a himnusz, és mindketten odakaptuk a fejünket. A 10. körzetbeli fiú. Amint elmúlt, a farkas visszanézett rám, és meg is indult. Lélekszakadva rohantam a legközelebbi megmászható fához, és felkapaszkodtam, majd másztam, mint az őrült. Az állat próbált felugrálni, de miután rájött, nem fog sikerülni, lekuporodott a fa tövébe. Remek!
2 óra után már majdnem elaludtam, de akkor leesnék, így arra esélyem sincs. Mázlimra a farkas felkapta a fejét, és elhúzott. Nem tudom mi ütött belé, de a madarak is elszálltak a közeli fákról.
Nagy szél süvített át összefogott hajamon a levegő. A tekintetem az égre téved, ahol egy légpárnás száll. Leereszt egy kampót, ami összeszedi a 10-es fiú darabjait, és elviszi. Kihasználom az alkalmat, és leugrok a fáról, majd visszafutok az alvókhoz.
Mit sem sejtve aludnak, békésen, mintha semmi nem lenne.
Csak az nem tudom, miért mindig én kerülök bajba?
Adley sétált elől kést szegezve maga elé. A magunknak tudott élelmeket már elfogyasztottuk ez alatt a pár nap alatt. Mögöttem William és Maggie húzta magát.
Arcunkat lágy napsugarak simogatták, ám ez el is múlt fél óra elteltével, és esőcseppek áztattak minket, és a tájat.
- Hányan vagyunk? - kérdezem.
Adley sétált elől kést szegezve maga elé. A magunknak tudott élelmeket már elfogyasztottuk ez alatt a pár nap alatt. Mögöttem William és Maggie húzta magát.
Arcunkat lágy napsugarak simogatták, ám ez el is múlt fél óra elteltével, és esőcseppek áztattak minket, és a tájat.
- Hányan vagyunk? - kérdezem.
- 16 - válaszolja a társam, miközben körülnéz megint.
A vizes fűben tocsogás kis hangzavart csap, de az esőcseppek lecsapódása a falevelekre valamennyire elnyomja.
A víz már szakad, és ezt ki is használjuk, így tátott szájjal járkálunk, és várjuk, míg megtelik vízzel.
Az előttem lévő fiú az elsöpri a faágakat, így a víz rám csapódik róla. Jól esik, mert most meg befűtöttek a játék mesterek.
Ez a rész ennyi lett, de! Készültem egy kis meglepivel! :) Raid és Nick szemszöge! Nagyon rövidek lettek, de talán majd hozok egy részt - hosszabbat - Adley szemszögéből :)
A vizes fűben tocsogás kis hangzavart csap, de az esőcseppek lecsapódása a falevelekre valamennyire elnyomja.
A víz már szakad, és ezt ki is használjuk, így tátott szájjal járkálunk, és várjuk, míg megtelik vízzel.
Az előttem lévő fiú az elsöpri a faágakat, így a víz rám csapódik róla. Jól esik, mert most meg befűtöttek a játék mesterek.
Ez a rész ennyi lett, de! Készültem egy kis meglepivel! :) Raid és Nick szemszöge! Nagyon rövidek lettek, de talán majd hozok egy részt - hosszabbat - Adley szemszögéből :)
Ninck (Lauren bátyja) szemszöge
A húgom láttán összeszorul a torkom. Nem hiszem el, hogy a Kapitólium ilyen ocsmányságot bír művelni velünk! Most Lana is szenved, látszik!
De ami még jobban megviselt minket az a sebe. A kés mely eltalálta örökre átkozott lesz számomra!
A mellettem lévő Hollyt szorosan magamhoz szorítom, aki anya kezét markolja pici kezével. Szegény sír a Viadal miatt.
- Ó, igen, úgy tűnik a 6. körzetbeli lány tényleg jól tud fára mászni! - beszél Lanáról Caesar a társának.
Nem tagadás, tényleg jól tud, Ő szokott a kinti fáról hozni almákat. Most ezt a versenyen is használta, a BÜDÖS farkas ellen. Hál' istennek megmenekült, és nem kell még több könnyet elhullatni.
Mutatják a himnuszt és beszélnek az eddig életét vesztett emberekről. A szemem szorosan behunyom, nem akarom látni a mutatott családokat, akik elhunyt gyerekeiket siratják.
- Anya - néz ránk Holly kivörösödött arcával, és könnyes szemével - mi ugye nem fogjuk így siratni Laurent, mert megnyeri? - a kishúgom reménnyel teli tekintete belém is lelket öntött.
Igenis megnyeri Lauren a Viadalt!
Reid szemszöge
Ügyesen megússza a gyerek! Csak bár ne lenne ennyire örökmozgó! Mentát szedjen nappal basszus!
- Szerintem megérik. Látta a lány milyen ügyesen tud fára mászni? - tárgyalok emberekkel, hogy legyenek támogatóik.
- Khm... Nem is tudom. Nekem olyan szakadnak tűnik... - mondja a hölgy.
- Na, de kérem! A fiú a polgármester gyermeke! - pattanok fel, kicsit túljátszva magam.
- Na, de a lány...
- Az se egy rossz családból származik! - próbálkozok.
- Ah, rendben. 30$ - nyújtja kezét.
- Köszönöm - mosolyodok - vigyorodok - el. Megfogom bársonykesztyűvel borított kezét, és jól megrázom.
Az összegyűlt 90$ dollárból meg tudtam venni neki a kenőcsöt, és leküldtem a játékmesterekkel, majd elfoglaltam a nekem szánt helyet, és néztem, amint a kölykök gyilkolják egymást.
Ahogy elnézem van egy kis közönsége a körzetnek, és a pénz is gyűlik lassan. Remélem nem csinál semmi hülyeséget, mert az akkor már méregdrága lesz.
Sokan fogadtak rájuk. Azok sok pénzt fognak nyerni.
*költői kérdés: Olyan kérdés, amire nem várnak választ.
13. fejezet
Üdvözlégyetek! :D
Máris itt az új rész!
VISZONT!
Átugranám a 2. napot,
így már
AZ ARÉNÁBA VANNAK!!!
Okés.
/South Park/
A második edzés napon szinte semmi nem volt. A kötelezőt megcsináltuk, és gyakoroltam, az, amit eddig is. Na meg persze, a fájdalmas búcsúról se felejtkezzünk meg.
De most viszont annál inkább nagyobb a para. Kettő békeőr leültet a székbe a légpárnáson.
- Add a kezed. Nyomkövető. - mondta és belém szúrt egy tűt. Hazudnék, ha azt mondanám nem fájt.
10 perc utazás után az ablakok elsötétültek, gondolom az aréna közelébe vagyunk. A koleszterinszintem az egekbe szökött és a verejték is megtámadt. Maggie és William felénk biccent egyet.
Még 5 perc és átkísértek egy szobába.
Egy asztal volt ott, mögötte egy kabát tartóval, ahol az én melegítőm lógott. Jobbra egy üveg kupola, oda kell belépnem, ha szólnak.
Adam lépett be, a stylistom.
- Jól vagy? - nézett rám. Már remegtem a félelemtől, ez elmondott neki mindent.
A fiatal férfi rám adta a kabátot, ami ott lógott.
- 30 másodperc a Viadal kezdetéig - hallottuk egy gépies hangon.
Adam megsimította a szorosan összefogott hajam. A szemeimből ritkánként potyogtak a könnyek, de csak kicsit.
- Kényelmes a ruha? - nézett rám. Bólintottam. Az öltözetem egy egyszerű, kényelmes, rám simuló nadrágból, egy fekete rövid ujjú pólóból, és egy csizmából állt, ami biztosan tartja a lábam, és nehéz kikötni, tehát attól sem kell félnem, hogy leesik a lábamról.
- Ne lépj le, még meg nem szólal a kürt! - mondja, tanácsként.
- 10 másodperc a Viadal kezdetéig - ismétli a hang.
Adam beállít a kupolába és elzár tőle egy üvegajtó. Sikítok és kalapálom, hátha kitörik. De hiába, elkezdek leereszkedni.
Egy mezőn álltam. Körülöttünk erdő, és tovább nem tudom mi. Közöttünk egy tákolmány, vagy mi, amibe kések, íj, fegyverek, élelmiszer és táskák voltak köré meg mellé dugva.
A tekintetemmel a szövetségeseim kerestem.
William nekünk (Adley, Maggie és én) intett, hogy középre a cuccokhoz harcoljunk, aztán mögé, ahol találkozunk.
És megszólalt a kürt.
Mindenki eszeveszett tempóval rohan valamerre. Mellettem egy 12 éves srác fut, akit... leránt egy fiú, és a fejébe döfi a kést.
Elkezdek köhögni, mindjárt rókázok, de nem állok meg.
Útközben felrántok, nem egy, hanem KETTŐ táskát is, majd rohanok a kések felé.Épp hajolok le egyért, amikor felettem egy dárda repül el. Célba vettek.
Felkapok egy csomó minikést egy tornazsákba tuszkolva és rohanok Maggiékhez. Már csak Williamra várunk, közben itt Adley megvédett minket egy támadó fiútól, de nem öltem meg, mert elmenekült.
William rohan felénk és ordibálja, hogy kezdjünk el futni arra.
Elsőkén térek észhez és rohanok. Nem érdekel, hogy az ágak véresre karcolják az arcom, csak futok, azt remélve, nem követnek.
20 perc futás után mindenki megáll. Lihegve nézünk körül. Fák, fák és fák. Alattunk levéltenger, az őszi leesett levelekből, amit tuti nem igazi.
- Mink van? - ül le Maggie társa egy nagyobb kőre.
Köré gyűlünk, és megnézzük mit sikerült elhozni.
William felmutat egy íjat, amit át ad magginek, majd egy táskát amibe van kötél, kettő, egy takaró, egy üres palack, és gyufa, meg kötszer.
Másodiknak Adley emel fel 2 nagy kést, inkább kardot, vagy mit, egy dárdát, és egy zacskó szárított húst, meg pár almát.
Maggie 1 táskát hozott csak, amibe még 1 takaró van, egy szint úgy üres palack és kötél. Élelmiszerből alma, és hús volt benne neki is.
Én büszkélkedhetek a legtöbb zsákmánnyal. Mindkét táskába üres palack, gyufa, kötél és takaró. Plusz sikerült bele szereznem húst és alma. A szokásos. A tornazsákba vagy 20 kés van, ami jó, mert tudok dobálózni, plusz egy, két, há, négy, öt dobócsillag.
- Úgy látszik nem lesz hiányunk semmiből. - mondja Maggie. Hát, igaza van. Mindenkinek jut egy, egy palack, takaró és kötél. És a kajából sincs hiányunk. Legalábbis még nincs.
- Keressünk patakot - állt fel Adley.
- Megsülök - vettem le a kabátom. Ugyanígy tettek a többiek is.
1, 2 óra sétálás után latyakos lesz alattunk a föld, így már tudom, nincs messze a víz. És sejtésem beigazolódott, még 20 perc séta után ott volt egy finom vizű patak.
Mindenki feltöltötte a palackját, amit szétosztottunk, majd megtisztítottuk.
Az nap már alacsonyan járt, így Maggie jobbnak tartotta menedéket keresni.
Találtunk egy hatalmas áfonyabokrot, abba bemásztunk.
Ágak karcolgatták a testem részeit. William kicsit kilógott, de eltakartuk pár levéllel, ággal. Meg áfonyával.
Téptem egy darabot, és jó ízűen elmajszoltam. Ittunk egy kicsit, és bekaptunk pár szárított marhahúst.
Letakartuk a földet kabátjainkkal, de csak a felső testünket védte meg a kosztól. A takarót magunkra tettük és el is aludtunk.
- Várjatok - álltam elő az ötlettel - Nem kéne egy Őr? Vagy mi. Ha éjszaka jön valaki, ébresszen fel minket, és vigyázzon a zsákmányra? - a többieknek tetszett az ötlet, és megbeszéltük először Adley marad fent, majd felkelti Maggiet, Ő engem, Én pedig a társát.
- Lauren, Lauren! Kelj fel! Te jössz! - ébresztgetett Maggie.
Megtöröltem a csipás szemeim és szó nélkül felkeltem. A lány pár perc alatt vissza is aludt én meg ott maradtam.
Egy csomó gondolat cikázott bennem. Például lehet most anya meg a húgom sír miattam. Aztán észre vettem, hogy rém hideg van. Felkaptam a földről a kabátom és ültem ott.
Léptek. Tipp, topp.
Csak képzelődök.
Tipp - topp, tipp - topp.
BASSZUS! Van itt valaki!
Kinyomtam a fejem. Egy árnyalakot látok. Sötét. Aszt hiszem lány.
Tipp - topp.
Előhúzok egy kést, és felébresztem a többieket. Kikászálódok onnan, és vállig kidugtuk a fejünk.
Ez nagyon rosszul tettük, ugyanis a következő pillanatban azon kapom magam, hogy sírok, egy kés van a vállamba fordítva, egy ütést és egy dörrenést.
Semmit nem hallok. Nagyon fáj. Maggie rángat és ordibál, Adley pedig tovább döfködi a lányt, hiába halott.
William lelocsol egy kis vízzel és észhez térek.
- Lana, Lana! Jól vagy!? - aggodalmaskodik Maggie.
- Asszem, de nagyon fáj, kapok oda.
William kihúzza, és azt is leöblíti egy kis vízzel, majd a kést berakja a többi közé.
Adley egy csomó növényt nyom a sebemhez, gyógynövényeket. Egy idő után ereszt a nyomáson, és még egy kis időbe telik míg elveszi. A sebem már nem csak vörös, hanem zöld színben is pompázik a növények miatt. Maggie gézzel betekeri, majd William le is vállt, mondva, pihenjek.
Reggel egy fa törzsébe ébredek. Kinyitom a csipás szemeim, megtörlöm. William csapdát állít kicsit messzebb, de még látom. Maggie áfonyákat tépked a bokorról és egy kis levélből készített tálkába nyomja őket. Adley meg eszik egy almát.
- Ma egy fán fogunk aludni. - mondja
- Rendben - válaszolom. Ez meglepje őket, most vették észre, hogy ébren vagyok.
- Tessék - nyom a kezembe a lány egy kis halat, áfonyával.
- Halásztál?
- Igen, egy kicsit. És igyál még - adja ide a palackom.
- Majd újra kell tölteni.
- Igen, újra is van töltve. Mikor halásztam, megtöltöttem. És tisztítottam.
- Szuper - gondolom, ha ilyen társaságba vagyok, amíg meg nem halunk könnyű dolgunk lesz.
Egy puffanást hallok. Egy ejtőernyős csomag!
- Nézzétek! - kiáltok fel, kicsit hangosan.
- Oké, csöndesebben - sétál oda Maggie a csomaghoz.
- Laurenre kenjétek fel. Add át Maggienek, hogy anyukája köszöni a gondoskodást. A. - olvassa fel a lány.
Meghatódik, gondolom anyukám köszönete miatt. Megköszöni, hogy segít nekem.
Egy lila kenőcs van benne, amit fel is kentek a vállamra. Sokkal jobb volt, nem is fájt annyira.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)