Félelem járja át a testem, amint olvasok a Viadalról. A nővérem karjai ragadtak meg, majd maga elé húztak.
- Semmi baj Adley - simogatta meg a fejem - Mennyi esélyed van erre? - nevetett fel, nyugtató érzést sugározva - És más miatt már nem kell aggódnunk. Te 17- én már 24 éves vagyok.
A nővérem a húgom halála óta nagyon óv. Halálosan szeret. Mindig ott van ha kell, nyugtat, segít, még ha nem is kérem. Ezt ezernyi, meg ezernyi kinccsel se lehet megköszönni. És a legrosszabb, hogy még a polgármesteri jogokat is én kapom, nem Ő. Mivel Ő lány, én meg fiú. Szerintem, egy jobb ember érdemli ezt a családot.
Az iskolába elindulva megint láttam Laurent a főtéren. Barna göndör haja csodásan omlott vállára, és zöld szemei csak úgy villogtak a boldogságtól. Arca tiszta, jókedvű volt. Ruhája szépen, tisztán volt rajta. Egy kockás inget és rásimuló nadrágot viselt csizmájával. Bőr iskolatáskáját magához szorította, és Maryvel beszélgetett. Sétáltak mindketten a főtéren, a bódék mellett elhaladva. Nem, nem vagyok belé szerelmes, de mindig is kedveltem, még ha alig is beszéltünk. Olyan nyugtató, kellemes, megbízható volt. Különleges. Különlegesnek láttam.
A nagy "figyelés" közben nekiütköztem Jacknek. Nem volt a haverom, mindig piszkált, hogy igenis szerelmes vagyok Laurenbe. Hiába mondtam, hogy nem, nem tágított a döntése felől. Lehet, hogy tényleg tetszik Lauren, de magamnak se merem bevallani?
A hideg is kirázott. A legrosszabb gondolatok jutottak eszembe. Vele sorsolnak ki a Viadalon. Nem - röhögtem fel, hangosan - mégis mennyi az esély rá? - magamon nevettem, és a beteg gondolataimon, mindenki hallotta, de senki nem értette miért kuncogok.
A tanár kemény feleléssel kínzott minket, majd Ő is megemlítette a Viadalt. Tanultunk a Sötétség napjairól, amit átéltünk, de tök mindegy, ezt a tanár nagyon komolyan veszi. A gazdasági ügyekbe mentünk bele, a kopár mezőktől kezdve a háború miatt kihalt fajokig, és a mostani rossz helyzetünkről. Nem tudom, olyan nagy szegénység nincsen.
A piacon, a főtéren, a boltoknál is tele voltak a falak a Viadalról nyomtatott cikkektől. Mindenki erről beszélt. Ez a téma az egész napom megkeserítette.
Anya már főzte a vacsorát, mikor hazaértem, hiába volt 5 óra. A nővérem a szobájában kuksolt, és bújta a könyvét. Apu szokás szerint dolgozott.
- Kész a vacsora! - szólt fel nekünk anya.
Lebaktattam a falépcsőnkön, ami szokás szerint nyikorgott alattam.
A tányérokon egy kis saláta, krumplival és rizzsel, hússal, mellé lekvárral. Anya épp vizet töltött a poharunkba.
Szörnyű ilyenkor rágondolni, hogy valaki mennyire éhezik, én meg itt mindennap falom a húst. Ez ellen, hogy bűntudatom ne nagyon legyen, vacsora után a nővéremmel mindig kimegyünk és odaadjuk a szegényeknek a már nem kellő ételeket, és a száraz pékségben készült kenyeret, zsömlét és kiflit.
Ez a dolog ma sem maradt el. 34 szelet kenyér, 7 kifli, 8 zsömle, 2 l tej, egy kis húsmaradékkal bővült a szegények hasa.
Otthon a hideg idő miatt jól betakaróztam. Lehunytam a szemem, és vártam a szokásosan gyötrő rémálmokat.
A fiú csak megy, nem is törődve az őt gyilkoló pillantásokkal.
- Nézzétek már! Mi itt éhezünk, Ő meg tömi a belét, úgy, hogy már hízik is!
- Nincs kedved a hájadból adni egy kicsit nekünk is?
- Kérlek! Ha nem adsz egy kicsi kenyeret, éhen döglök! Jaj, várj, te a puccos polgármester fia vagy! Akkor ne adj, azt úgyis kihányom!
Könnyeit összes erejével kellett visszatartania, ha a méltóságát nem akarta elveszteni.
Ezeket már megszoktam. A jó életnek ára is van. Bűntudat. Kicsit jobb büntetés, mint az éhezés, de ez akkor is szörnyű. És ha még nem is mondják a szemembe, akkor is tudom, lelkükbe ott lebegnek a csúfoló mondataik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése